Minden jó, ha a vége jó. Végjáték a földi paradicsomban

A permakultúra világa. Növénytermesztés és fenntarthatóság Farinóban

En tribu. Ízelítő a 'törzsi' életből

Canala. A hírhedt Canala. Ausztráliából visszatérve egy barátnőm talált nekem egy lehetőséget egy jelenleg Franciaországban tartózkodó, régi ismerőse által: a srác felajánlotta, hogy lakhatok a családjában egy kis segítségért cserébe. A Tomedi család a fiatalkorúak delikvens viselkedéséről, autógyújtogatásról és kannabisz termesztésről híres régióban, Canalában lakott. Ez a környék az 1980-as években zajló "les événements", azaz az "események" egyik fontos helyszíne volt, s a sziget függetlenségéért lázadó kanakok egyik fő szimbóluma, Eloi Machoro hazája. Manapság Canala a már említett bűnözésről, valamint a nikkel bányászatról és az innen származó világhírű focistáról, Christian Carembeu-ről híres.
Új-Kaledóniában a csupán pár éve működő, Le Rai busztársaság igencsak elnyerte tetszésemet alacsony áraival (kb. ez az egyetlen dolog ami olcsóbb volt mint itthon), pontosságával teljesen elnyerte tetszésemet, így mindig őket választottam, ha nagyobb távolságot kellett megtennem a szigeten (rajtuk és az autón kívül egyébként nem is volt más opció:P). Van néhány hivatalos buszmegálló az utak szélén, de többnyire igény szerint áll meg a busz, így én a sofőrt arra kértem, hogy a Tomedi család háza környékén szállítson le. Ott várt rám a nagymama, aki egyből kiszúrt, ahogy a biciklimet kihalásztam a busz csomagtartójából, meg persze...látszott, hogy nem helyi vagyok (az egyetlen európai a buszon, és a környéken is...bár egy hét alatt találkoztam még két odavetődöttel, meg két szerintem stoppos szőke fiatal is elsuhant mellettem egy nagy terepjáró platóján száguldozva és sikongatva ). Szóval. Megérkeztem. Ahogy ilyenkor illik, "faire la coutume", vagyis tiszteletem jeléül és hogy megköszönjem a vendégszeretetüket, ajándékot (manapság 'manu' anyagdarab, dohány, némi pénz ) nyújtok át a család számára egy kis beszéddel társítva. Láttam már többször ilyet, de ez volt az első alkalom, hogy teljesen egyedül, az egész család előtt kellett tiszteletemet adnom. Végülis elég spontánra sikerült, engem is üdvözöltek, s viszonzásul a nagyi által pálmalevelekből font kalapot kaptam ajándékba. Ami érdekes, hogy itt egyszerre egy ember beszél, s többiek lehajtott fejjel hallgatják, itt nem illik egymás szemébe nézni, a lehajtott fej jelképezi a tiszteletet.

Szupernagyi, aki a buszról leszállva fogadott

Bali

Ausztrália

Ezt már mind itthonról írom, a hideg téli napokon jól jön egy kis nosztalgia, s érdekes újra értékelni az akkoriban olykor megkérdőjelezett kalandok értelmét. Nem is tudom mikor, talán februárban, úgy döntöttem, nem megyek haza még Új Kaledóniából 5 hónap után, s kifizetem inkább a jegy megváltoztatását. Fogalmam nem volt még, hogy hol kéne eltöltenem októberig a maradék 5 hónapot ami az önkénteskedésem után marad. Persze egy ilyen döntés óriási szabadságérzetet ad: 5 hónapod lesz, ameddig nem mehetsz haza, s el kell döntsd mit kezdj ezzel az idővel, ami talán örökre megváltoztatja az életedet. Természetesen rengeteg romantikus álmot szőttem. Teljesen feldobta a hétköznapjaimat új-zélandi farmokról és birkákról, vanuatui törzsekről, vagy a tahiti gyöngyhalászatról való álmodozásom. Nézegettem vízumokat, repjegyeket, s egyszer csak megszületett bennem egy őrült ötlet, márpedig a jó ötletek hirtelen születnek, szóval mielőtt jól át gondolhattam volna, inkább Ausztráliába vettem meg egy jegyet 3 hónapra. Senkit nem ismertem ott. Annyit sejtettem, hogy nagy ország és sok veszélyes állat lakja. Később kiderült, hogy a távolságokról fogalmam sem volt. Ami a térképen néhány órának tűnt, valójában több nap volt. Régebben hallottam már a wwoofing programról, ami annyit takar, hogy szállásért és kajáért dolgozunk napi néhány órát farmokon, így gondoltem jó pénzért az ő oldalukra is felregisztrálok, így viszonylag olcsón tudok majd szimpatikus környékeket felfedezni. Jó döntés volt, rengeteget tanultam, és szuper emberekkel hozott össze a sors. De erről majd később.

Május 15-én érkeztem meg késő este Brisbane-be,. Előtte is már fura volt a cuccaimat egy nagy hátizsákba erőltetni, de akkor még nem fogtam fel igazán hogy 3 hónapig egy olyan kontinensen leszek, ahol senkit nem ismerek, és nem tudhatom mit tartogat számomra, mindezt kb. minimál pénzzel, ami a túléléshez elég a világ egyik legdrágább országában. (Na igen,miért pont egy gazdaságilag jól menő, drága országot választottam...?) Első éjjelemet a reptéren töltöttem, ahol igencsak hideg volt a légkondinak hála, majd a központba bejutás 16 ausztrál dollárba került. Stoppolni akartam, de túl fáradt voltam és elveszett. Aztán egy ismerősöm ismerőséhez igyekeztem, ahol az elkövetkező 6 napot terveztem tölteni, ameddig várom belga barátom érkezését, akivel utána 3 hónapig leszünk. Valahol Ausztráliában. Vendéglátóim a térkép alapján a város másik felén laktak, ám annyira kimerített a 16 dolláros vonatozás, hogy inkább gyalog bevállaltam a külvárosba való eljutást. A nagy hátizsákom és az árak teljesen kiakasztottak. Mire megérkeztem Saint Lucia városrészbe s megtaláltam a medencés épülettömböt, ahol a kaputelefonra senkii nem válaszolt, sírva ültem le a lépcsőre. Minden cuccommal, amit 3 hónapig birtokolni fogok. Emberek jöttek mentek, családok, barátok akik barátnőjüket hazakísérték, gazdik akik kutyájukat sétáltatták. Emberek, akik hazamentek, s várta őket valaki.Volt hova hazamenniük. Na, ez kihozott belőlem pár könnycseppet, főleg mert mindenki megbámult, hogy mit keresek ott a medencés ház lépcsőjén, egy szakadt hátizsákkal. Másfél óra múlva természetesen ismerősöm ismerőse beengedett, s itt kezdődik az ausztrál történet. Majdnem itt. 

Mert ez egy kényelmes hét volt, internettel, hálózsákkal a nappaliban, napközben kedvem szerinti csatangolással a városban. Meg kellett szoknom Ausztráliát...ahol a munkások is hozzád szólnak az utcán, s felszínes beszélgetésbe kezdenek, a nap igen erősen süt, mégis felhőkarcolók takarják el előled. A külváros viszont nem egyezik az általad elképzelt Ausztráliával: lepukkant faházak, szakállas alkoholtól bűzlő, furán bámuló emberek. Jujj.

Hegyek-völgyek

Láttam a térképen, hogy Új-Kaledónia belseje tele van hegyekkel. November óta arra vártam, hogy találjak vállalkozó szellemű embereket. Idővel sikerült kirándulótársakra lelnem, jupi! Gyönyörű vörösföldes ösvények, endemikus növények sokasága, izzasztó napsütés az árnyék nélküli száraz erdőkben. A csapadékos, esőerdőre hajazó részek pedig igazi Jurassic Park érzéssel töltenek el, mintha évmillókat (milliárdokat?) visszautaznánk a Föld történetében: az ösvényeket sűrű moha fedi, vagy egyeneses a fák óriásira nőtt gyökerein kell menni, ki tudja hány méterrel a talaj fölött. Óriási páfrányok mindenütt!

Mont Dore, ahonnan a legnépszerűbb ásványvíz jön!

Mont Koghi és a lányok:) na meg a trópusi vörösföld. Érzékem van világos nadrágok túrázáshoz való kiválasztására. Neeem, nem jönnek ki belőlük a foltok :(

Mont Humboldt. Jupi:) Sajnos még nincs saját  képem, annyira friss ez a 3 napos túra. Kaledónia 2. legmagasabb hegye (1618 m) de a másikat nem szabad megmászni. Az útvonal nagyon változatos, a mecseki túrák után eléggé meglepett, hogy fél napig sziklás bozótos a vidék, majd jön egy esőerdő szerű, burjánzó zöld növényzettel borított szakasz, ahol a talajt nem éri az ember lába, kb. gyökereken és az azokat belepő vastag mohán kell járni. A növények amúgy is nagyon érdekesek voltak, mind ismeretlen. Bárcsak az ember jobban tudna a környezetére figyelni kimerülten is.

A "mohaerdő"

Ugye milyen érdekes? :)

Mont Mou és a lezuhant gép.  

Pic Malaoui

Egy hét vakáció északon

Egy hónapja egyedül lakok, a lakótársam hazament. Ez újabb kihívásokat jelentett, mivel ő volt itt a legjobb barátom. Egy hónap és vége a szerződésemnek, épp ideje volt kivenni a szabadnapjaimból párat, hogy végre elfelejtsem azt, hogy egyedül lakok és újra megcsapjon az utazás szele:D Na, ez össze is jött az egy hetes kis északi kiruccanásból. Most úgy érzem, újra bízok az emberekben, és kedvem van látni, itt lenni, újat tapasztalni és azt megismerni.

Mivel jogsim és kocsim sincs, buszra szálltam, hogy az északi provincia, -és talán egész Új-Kaledónia állítólag legszebb helyére, Hienghene-be utazzak. Minden reggel eltekerek a buszállomás előtt, szembe ötlött már, hogy a buszok modernek, mint nálunk a távolságiak, de a jegyek ára és a tény, hogy kerékpárt is szállíthatunk rajtuk minden probléma nélkül még szimpatikusabbá tette őket. Így biciklistül-sátrastul (utóbbi nemrég érkezett ide otthonról egy mohácsi lánnyal, aki pont ide repült dolgozni pár hónapra és pont egy gimibe jártunk:P) felpattantam a buszra és röpke hat és fél óra múlva egy más világban találtam magam.

A bicikli megsínylette az utazást, bár nem tudom, hogy a váltó a csomagtartóban ment-e tönkre vagy az első pár emelkedőn. A fékek viszont nagyon jól fogtak, hiszen kora reggel javíttattam meg őket. Túl jól fogtak...ha nem tekertem, akkor is fékeztek, így baromira felhúztam magam egy óra után, főleg, hogy nem találtam a kempinget. Lehúzódtam egy kis kunyhóhoz megkérdezni, hogy túlmentem-e és egyből profitáltam a lehetőségből, és kilazíttattam a fékeket. Most már gurulhattam, csak az első fék fogott haloványan, a haladásban semmi nem akadályozhatott. Jól éreztem, a kempingen már rég túlmentem, így visszafordultam. Most a lejtők jobban leizzasztottak, mint az emelkedők:(

A kempingbe érve egyből rácuppantam a borsókonzervemre, kb mindenki hülyének nézhetett körülöttem. Egy hatvan év körüli férfi viszont megszólított, hogy mi járatban és beszélek e angolul. ŐŐ hirtelen én magam sem tudtam eldönteni. Na, ő volt Jacob, az amerikai öreg hippi, aki iderepült 50 napra, mert véletlenül rábökött Új-Kaledóniára a térképen. Meghívott reggelire kávézni a sátrához. Egy kávéra nem lehet nemet mondani.

Ezután mindennap csináltunk valamit együtt, és bár néha nehéz és zavaró volt, hogy előre megtervezett programjaink voltak, végül minden jól sült el, és olyan dolgokba botlottam, amikbe egyedül lehet, hogy nem (bár ki tudja, hogy egyedül merre jártam volna...:))

Jacob, aki nagyon fura nevetést adott ki, miközben a kagylókat a fülére próbálta.

...és aki minden kis út menti standnál megállt nézelődni és vásárolni. A pénzt egy kis dobozban kellett hagyni az áruk mellett. Micsoda bizalom.

Jacob állandó lakhelye Idaho államban van, ám sok időt tölt az általa épített Hawaii faházában. Onnan repült Új-Kaledóniába, hogy felfedezze ezt a kis dél Csendes-óceáni szigetet. Ő már három hete a kempingben lakott, így jól ismerte a környéket, s felajánlottam, hogy elvisz Pouébo-ba, mai kb negyven km-re volt, hogy bemutasson egy helyi szobrászbácsinak, akit nagyon megkedvelt, csak nehezen tudtak kommunikálni. Így lettem fordító, cserébe pedig kaptam a fuvarokat. Meghívást kaptunk a törzs jamgyökér ünnepére, ahol aztán volt terülj-terülj asztalkám, fürödtünk vízesésekben és ellátogattunk egy falusi fesztiválra is.

Esti séta a kempingből

Tao vízesés

Életem első fürdése egy vízesésnél, de nem az utolsó:)

Az útszéli szobrok a könnyen faragható 'szappankőből' készülnek. 

Az elismert kanak szobrásszal, Narcisse-szal. Műhelyét háromszor is meglátogattuk, ő pedig szívesen mesélt az életéről, díjairól, és országáról.

A melanéz lakosság nagy része a szigetet nem Új-Kaledóniának, hanem Kanaky-nak, a kanakok országának hívja. 2018-ban lesz a népszavazás, ami eldönti, hogy a sziget marad-e Franciaország tengerentúli területe, vagy függetlenné válik.

Bac de Ouaieme. Az utolsó ilyen vontatós komp Új-Kaledóniában (fogalmam nincs, hogy mi a hivatalos neve az ilyennek)

Elmentünk "halászni". Épp a parton napoztam, mikor megláttam Hippo-t halászni, így feltettem neki néhány kérdést. Ő elhívott, hogy majd megtanít halászni. Ebből az lett, hogy miután feltört nekem macsétával néhány kókuszt, elmentünk hozzá, fogott pár lehűtött sört, és elvitt erre a kilátóhelyre. Útközben közölte, hogy csak kanak jogosítványa van (vagyis tud vezetni, de nincs róla papírja:)) Itt elmesélte, hogy a helyieknek Hienghene híres turistalátványossága, ez a tojós tyúk formájú szikla az óceánban nem egy kotlós csirke, az első ideérkező fehérek kezdték csak el "poule cuveuse"-nek hívni. A hiengheniek "puhra"-nak nevezik, ami a gyökereikre (les racines) utal. Hippo a nap végén a mélyhűtőjéből halászott nekem egy naaagy halat, amit másnap Jacob-bal finomra sütöttünk.

Pouébo DK fesztiválja. Meg lehetett tanulni az errefelé divatos pálmalevélből való fonást. Készültek fejdíszek, kosarak, dísztárgyak.

Anne, egy nagyon szimpatikus Ouvéa-i kórustag. A szigeten, ahol lakik éneket tanít gyerekeknek. Nagyon meglepődtem, mikor a magyar népdalokról kezdett beszélni, ugyanis annyira érdekli különböző népek népzenéje, hogy időnként mindegyikbe belehallgat. Megállapította, hogy nálunk az egyszólamú népdalok az elterjedtek, míg az ő kultúrájukban az énekek polifonikusak. Ezt követte a felismerés, hogy az ő nyelvükben rengeteg angol eredetű szó van jelen. Elég jól elszórakoztunk fonogatás közben: megpróbáltuk összegyűjteni a lehető legtöbb angolból átvett szót az Ouvéa szigeti 'iaai' nyelvből. Pl. söpörni: brum (az angol 'broom' söprű szóból, vaj: bacsa (az angol 'butter' szó fonetikus változata). 

'Fete des ignames'. A jamgyökér a kanakoknál a férfit szimbolizálja. Kezdetektől alaptápanyagnak számít a szigeten ez az ízben krumplihoz hasonlító gyökér. Minden évben tisztességesen megünneplik  a törzsekben a szüretet. Banánlevekre fektetve külön kupacokba helyezik a családok adagját. Jacobbal mi is kaptunk egy adagot a hosszú sor végén, amit külön megtiszteltetésnek éreztünk.

A tányérra igyekeztem mindenből begyűjteni egy kicsit: jamgyökér, hal, 'notou' (nagyobb, erdőben élő galambféle), rousette (naaagy denevér), és teknős, amit csak ünnepek alkalmával lehet enni, ugyanis a halászatához külön engedély kell.

A munkamegosztás példaszerűen működött: mindenkinek megvolt a feladata, gyorsan és hatékonyan elintézték csoportokban a főzést, mosogatást, így a szórakozásra is jutott idő.

Utolsó két napra átköltöztem egy másik kempingbe, hogy kiolvassam a könyvemet:)

Bár biciklit is vittem, az egy hét alatt szerintem 60 km-nél nem tekertem többet. De megérte, mert akkora szabadságot ad, ha van az embernél egy kerékpár és senkire nem kell várni, ha elindulnál, vagy az érzés, mikor az utolsó nagy lélegzetvétel után kapkodva felérsz a hegy tetejére, s folyik rólad az izzadság, de tudod, hogy lefele menet úgyis megszáradsz, és a nehezén túl vagy, semmiféle kutya nem tud guruláskor utolérni.